2016. március 7., hétfő

Wattpad

Sziasztok!  Immár Wattpadon is megtalálható a történet :) Én annyira nem kedvelem, de hátha valakinek kényelmesebb ott :)


        

2016. március 6., vasárnap

3. fejezet

Sziasztok! Elnézést a késésért, de sajna későn adtam oda a bétámnak, ő pedig le is betegedett, így nyers, bár többször átnézett változatot kaptok. Ha bármilyen hibát veszel észre, szólj tárgyalóképes vagyok :D Nyomot hagyni ér :P

III. fejezet
Lea élete néhány kimondott szótól, egy egyszerű bejelentéstől gyökeresen megváltozott. Azon felül, hogy három szobalány leste a kívánságait, és folyamatosan rengeteg testőr kísérte a lépteit, a nemesek is percenként a színe elé akartak járulni, néhány azért, hogy támogatásáról biztosítsa, mások burkoltan fenyegetőztek, de a hercegnő kedvence az a Szigeti Tartományi gróf volt, akinek a családja a negyed tartományt birtokolta, és szinte atyaian megengedte, hogy a lány a Birodalom trónjára lépjen. Őt tartotta a legpofátlanabbnak mind közül. Aki nem állást foglalt, az házassági ajánlatot tett, annak ellenére, hogy a korona még nem volt a fején. Sokan szívesen váltak volna failin királlyá, annak ellenére, hogy Lea jövendőbelijének nem ez lesz a hivatalos címe.
A legnagyobb változást mindezek összessége jelentette a lány életében. Soha egyetlen percre sem lehetett igazán egyedül, még az álma közben is úgy érezte, figyelik, pedig igazán szüksége lett volna egy kis magányra, ahhoz, hogy a végig nem gondolt dolgok ne halmozódjanak benne addig, amíg el nem ragadja a pánik. A hercegnő napról napra jobban rettegett a közelgő koronázási ceremóniától. Nem csak attól félt, hogy elront valamit, vagy a nemesek lázadnak fel ellene, hanem az Égkővel való egyesüléstől is. Azt hallotta, hogy ez a szertartás már meg is ölt néhány gyengébb uralkodójelöltet. Annyit tudott róla, hogy a Kő felforralja a vérében az Ősi anyagot, az iliomot, átad a saját végtelen iliomforrásából is, és a testébe zárja azt, valamint ha eléggé sikerül átadnodnia Neki magát, akkor felerősíti az iliomi képességeket, és uralkodói képességekkel is megajándékozza, amelyeknek legyengült változatát a szertartás után született gyermekei is öröklik majd. Mindez arra való, hogy az király vagy királynő megvédhesse magát a mindenkori ellenségeivel szemben. A hercegnő tanult a kő eredetéről egyszer régen, és az is tudta, hogy Maia félbe tört szívének másik fele a Darén Birodalomban található. A kisebb királyságok és hercegségek élén álló failinok és darénok nem részesülhettek az Égkő hatalmából, de talán jobban is jártak.
A hercegnő természetesen kíváncsi volt a különösen felerősödött hallásra, vagy a nyelvek tanulás nélküli megértése, és persze mind közül a legismertebbre, az Uralkodói Fényre, és az sem hangzott rosszul, hogy látványosabb tűztáncot idézhet majd elő, mint az Egyetem igazgatóasszonya, mégis félt, hogy nem lesz elég erős ekkora hatalom elviseléséhez. Mivel az apját soha nem koronázták meg, és a lány, bár szerette feszegetni a határait, sosem tréningezte iliomi képességeit edzésszerűen, így nem érezte magát elég felkészültnek. Talán beleőrül, vagy felgyújtja a ceremóniára meghívottakat.
Aznaphoz számítva még pontosan másfél hét volt hátra az eseményig, hacsak nem akarták egy teljes hónappal elcsúsztatni. Lea örült volna a haladéknak, de a herceg a közelebbi telihold éjjelét támogatta. Úgy tűnt az ő szava még mindig többet ér, mert a küldöncök rögtön elindultak a meghívókkal, távolabbi vidékekre pedig sólymot menesztettek. Még így is volt olyan nemes, akinek Meanba érése még hintók nélkül, a leggyorsabb kahuton is kétséges volt, például a messzi északon élő birtokosok, valamint a szomszédos, kellemes diplomáciai viszonyt fenntartó országok és poliszfejedelemségek uralkodói, főnemesei.
Lea délután ruhapróbára készült, így a haját már órákkal előbb elkészítették. Mindkét oldalt három vékony fonat vett körbe apró, de ragyogó ékköveket, a maradék, szinte fekete haja a vállán nyugodott. A fent lévő fonatos megoldású rész a kövektől igen nehéz volt, így a lány a karjára támasztotta a fejét, miközben az erkélyről nézte a kastélykertet. A hatalmas zöld park, amit kis túlzással a sajátjának mondhatott, lenyűgözte. A palota előtt terült el a fogadóudvar a virágágyásokkal és a formázott bokrokkal. Attól nyugatra igen nagy füves rész látszott, amit a nemes ifjak sportpályának használhattak. A királyi lakószárny alatt, a védelmi vizesárkon túl kiserdő zöldellt, amelybe belenyúlt kert középpontját képező kristályvízű tó. Az ebbe érkező erdei patakocskák felett romantikus, a kelleténél magasabb és ívesebb aranyozott hidacskák gömbölyödtek. A kastélyfaluból – ami leginkább a kastélyban szolgáló többszáz ember lakhelye volt, már azoké, akik nem éltek a hatalmas és összetett épületkolosszusban – egy I. Brokinra emlékező diadalív alatt lehetett az udvarra jutni. A falu és az udvar között négy méteres kőfal húzódott, amit körbeszőtt a borostyán. A parasztelkeken túl voltak a legelők tele a kastély hátasaival, de oda egy erdei úton is el lehetett jutni, ott jártak nemrég Lurkie herceggel. Onnan, ahol Lea épp állt, a legelőkön túl felsejlettek Mean gyönyörű fényei, és a lány tudta, hogy a háta mögött, az épületegyüttes másik oldalán a közvetlen a kastélyhoz tartozó földek egy része terül el, amíg csak a szem ellát.
Nem a diadalív volt az egyetlen, a kastély és a kert egész területén számtalan az ősökre emlékező szobor, festmény és emlékmű volt fellelhető. Olyan failinok – királyok és királynők – emlékei, akik beleszülettek a vagyonba, akiket uralkodásra neveltek, és akik véres kardokkal gyarapították a gazdagságukat és a Birodalmat. Lea, mikor elment a lakosztálya melletti III. Khaeton előtt, gyakran úgy érezte, mintha az őse bírálná őt.
– Nem fázol, hercegnőm? – lépett ki az erkélyre a lány mellé a régensherceg. Lea végigmérte a fiatal férfit. Alapvetően kedves arca volt, a ragyogó zöldeskék szemével és a sötétszőke hajával. A vonásai kifejezetten jóképűnek tűntek a kora délutáni fényben, és a tekintetében már meglapult az a komolyság, ami miatt a lány férfinak mondta volna fiú helyett. Valószínűnek tartotta, hogy ezt az átélt tragédia okozta, nem pedig a közöttük meghúzódó néhány év.
– Nem, köszönöm. Szeretem a szellő hűvösét. Sokkal valóságosabbnak tűnik, mint itt bármi – felelt a lány, de azért végigsimította a libabőrös karját. Az unokatestvére látványától még kívülállóbbnak érezte magát. Még azt sem mondhatta, hogy az anyjától örökölte a sötét színeket, így nem tudta ki által keveredtek a vérébe. A festmények Sol-Nobilisai nagyrész szőkék voltak, világosbarnák, a szemük pedig ragyogó, fagyosan nemes színekben tündökölt. Kékben, zöldben, néha aranyban. Az orruk vonalán kívül, amelyek az öreg I. Gargon orrának pontos másai voltak, semmi hasonlóság nem volt közte és a herceg között. Idegesen csavarta meg az egyik kiszabadult hosszú, szinte fekete hajtincsét.
– Hoztam neked egy harmatrózsát – jelentette ki a férfi és mosolygott. Lea a kezében lévő haloványvörös virágra pillantott, amely szirmainak végei elkékültek, végül pedig elfehéredtek. Kicsit kókadtnak tűnt.
– Kár volt leszakítanod – mondta a hercegnő halkan, bár tudta, hogy illetlenség nem megköszönni egy virágot, de mégsem volt a herceg mátkája. Szerette hajnalban a harmatrózsákat nézni a kertben, bár nem sok alkalma volt eddig gyönyörködni bennük. A fogadóudvaron voltak körbeültetve, úgy, hogy az egyéb színű virágokkal mindenféle képeket adtak ki, akár a mozaiküveg. Lea kedvence a sólyom volt, amely büszkén terült el a kert közepén aranyló télinárcisz koronájával.
A hercegnő emlékezett arra, amikor az anyja elmesélte honnan ered a harmatrózsa neve. A szirma végei olyan fagyosak, hogy a hajnali harmat rájuk kristályosodik, és gyönyörű jéghálót hoz létre az összes haloványvörös sziromlevélen. A parasztfailinok csak hajnalban látták a rózsát, mikor kimentek a szántóra, este túl fáradtak voltak, hogy ráfigyeljenek, ráadásul akkor a virág összecsukott, lehajtott bimbókkal pihent. Ezért aztán az egyszerű failinok között szárnyra kapott a mese, hogy a hajnali rózsa, az a csodaszép virág, maga a harmat, mert amikor megolvad, átadja a nedves cseppeket a körülötte lévő élőknek, és ő maga eltűnik, majd reggel újak születnek helyette, hogy újra beharmatozzák a mezőt. Persze ők maguk sem hittek ebben, és a szüleiknél figyelmesebb gyerekek azt is észrevették, hogy minden hajnalban ugyanott van a virág, és este is ott nyugszik, csak nehéz felismerni, mert nem olyan pompázatos, ha már a Nap leolvasztotta a jégruháját, de azért a legenda megmaradt. Így lett ennek a növénynek annyi neve, mint semelyik másiknak. Köznapian harmatrózsának hívták, de volt, hogy simán Harmatnak, főként azok az failinok, akik a hajnal istennőjének tekintették, vagy legalábbis annak küldöttének. Aztán a régiek jégvirágnak, jégrózsának vagy egyszerűen csak hajnali rózsának nevezték.
– Szebb, amíg élhet – nézett rá a lány a sötétszőke hajú férfira, hosszas gondolkozás után.
– Ez mindennel így van, hercegnőm.
– Nagyatyánk, a Maiahoz szállt I. Gargon öreg volt, aszott, és, tekintve, hogy túl sokat fogyasztott a riposz savanyédes csalóka nedvéből, bűzlött, és ruházatát is szétcsapva hordta, hiába sürgött körülötte az ezer meg ezer szolgája. Legalábbis a kastély népe így mondja. Most, hogy a mellkasát keresztülszúrták, a legszebb bársonyruházatába van felöltöztetve, olyan drága ékszereket visel, amelyekből meg lehetne oldani egy éhező falu összes problémáját emberöltőkre, az arcán aranyló festék fedi a ráncokat, és homlokára Mean legügyesebb festőmestere rajzolt pompás sólymot darénok feketére festett vérével. Az öreg király szebb holtában, és jót tett eme állapotával a körülötte élőknek is – Lea úgy látta, hogy a herceg meglepődik a gondolatmenetén. Talán azt gondolta, hogy örökké egy naiv virágszál marad, egy harmatrózsa, akit leszakítottak, és a Failin Ékkőbe hoztak hervadozni, de a hercegnőben ennél több túlélési ösztön lakozott. Most fel kellett ébresztenie azt az énjét, aki eddig aludt, hiszen a nyugalmas Geolin városában nem volt szüksége rá.
– Ne beszéljünk arról a lakomáról, hercegnőm! Te szebb vagy, amíg élhetsz, hidd el. Ezért jöttem most fel hozzád – köszörülte meg a torkát Lurkie herceg. Látszott, hogy nem tetszik neki, ha csak egy pillanatra is más irányítja a beszélgetés fonalát. Talán eredetileg nem így akarta kifejezni magát, nem ilyen fenyegetően, de pillanatnyi türelmetlenségében, mégis ezeket a kissé hideg dominanciát sugalló szavakat használta, amiket hiába próbált tompítani a többi szó kedves udvariasságával. Pedig megpróbálta, ebben Lea biztos volt. A régensherceg kívülről tökéletes, nem hogy tetten, de szón sem érhető, és ezt igyekszik is megőrizni, de valami más rejlik a mélyén. A hercegnő még nem tudta, hogy ez jó, vagy rossz, de valami húzódott még ott, és a fiatal férfi teljesen kiismerhetetlennek tűnt, egy bevehetetlen várnak, így Lea igazából nem tudott megbízni benne.
– Ezt vegyem fenyegetésnek, hercegem? – kérdezte halkan, megpróbálva valós szóra bírni az unokatestvérét.
– Dehogy, húgom – a családi kapcsolat felemlítése egyértelmű eszköz volt a felszültség csökkentésére, akár mikor a gyógyítók léket ütnek egy koponyán. – Csak azt szerettem volna felvetni neked, hogy a ceremónia után talán elutazhatnál az Udvarból. Akár tanulhatnál valamit, amit te szeretnél, valamit, amit nem édesanyád választott ki neked.
– Nem tartom jó ötletnek – Lea a végtelen horizontot kémlelte a magasan álló erkélyről, és a gondolatai arra terelődtek, hogy ebben a percben a táj felett áll. A Birodalom felett, a hegyek, a völgyek, a folyók, az állatok felett. Legfőképp pedig a nép felett, a saját népe felett. – Mire jó egy uralkodó, ha nincs az Udvarban, hogy rendet tegyen a Birodalomban? Nyilván a parlament, a Tanács és maga a nép is igényt tart majd rám, a nemesek pedig már most sorban állnak.
– A parlament, és a Tanács megelégszik a régenssel, a nép máskor amúgy sem látna, csak a felvonuláson, és esetleg a bálokon, vagyis inkább hírét hallhatják a szépségednek, a bájadnak, és az uralkodói lépteidnek, ezekre hazautaznál, az pedig csak jót hozhat, ha a hiénákat kicsit távolt tartjuk tőled. Itt, az Udvarban te vagy a Sol-Nobilis ház egyik utolsó koronát viselni képes sarja. Sokan talán ugyanazt tervezik veled, mint amit a többi bimbóval tettek. Lemetszeni.
– Mitől lenne kevésbé veszélyes a helyzet, ha nem a meani kastélyban vagyok, hanem valahol, ahol nincs ott a teljes Failin Testőrgárda?
– Elég olyan helyre utaznod, ahol nincsenek főnemesek, és elrejtőzhetsz az emberek között. Újra hordhatnád a ruháidat, amiket ezelőtt, láthatatlan testőrök vigyáznának, akiknek, ha kérdezik őket, nagyon jó okuk lenne ott lenni, ahol, és az égvilágon senkinek nem jutna eszébe, hogy te vagy a királynő – próbálta őt meggyőzni Lurkie.
– Gyáva volnék, ha elmenekülnék Meanból – mondta hidegen a lány, és még véletlenül sem nézett a férfira.
– Csak gondold meg, hercegnőm. – sóhajtott a herceg, aki úgy tűnik nagyon egyedül akart maradni az udvarban a Sol-Nobilis vérből. Lea hallotta, hogy az a végtelenül édes, félárva Imansz herceget is el akarja küldeni.
– Hercegem, azon gondolkoztam, hogy mért nem a Khasin nevet viseled, ha egyszer a Sivatagi hercegség uralkodója vagy? – terelődött a családról a névre az ifjú hercegnő gondolata, aki kastély könyvtármesterével nemrégiben vette át a Birodalmon belüli hét fő tartományt, és azok tartományurait. A sivatagi tartomány uralkodói a Khasinok voltak, így nyolc éves kora óta Lurkie, az apja öröksége által. Azon kívül, hogy közigazgatásilag ura volt a területnek, az apja halála óta igen jelentős saját kézben lévő birtokai is voltak ott.
– Tudod, lady Shilea, néhány hete elég Sol-Nobilisa volt a Birodalomnak, elegen álltak sorban a koronáért. Apám szerencsés volt ezzel a házassággal, egy királyi hercegnőt vett el, és a katonai támogatásáért cserébe jelentős hozományt kapott a koronától. Tudod, a sivatagi harcosoknál szívósabbak nemigen vannak a Birodalomban. Mindig arra készültem, hogy sokadik birodalmi hercegként, a Sivatagi Herceg címem lesz a jelentősebb, hogy Khasinként fogok uralkodni a tartományban, de anyám mellett nőttem fel Meanban, vagy ahol épp a nevelőapámmal voltak, aztán Birodalmi hadmester lettem. Most azonban szükség volt valakire, aki kézben tartja a fővárost, és megóvja a Birodalmat az összeomlástól. Egy Sol-Nobilis hercegre volt szükség, nem egy Khasinra, így hirtelen mindenkinek az édesanyámtól örökölt nevem lett a fontosabb. Talán, ha már egyedül is megülsz majd a trónon, végre hosszabb távra is elmegyek a tartományomba, hiszen gyermekkorom óta nem jártam ott. Talán asszonyt veszek magamhoz, és akkor hidd el, a Khasin vérvonalat fogom folytatni lent, délen, nem pedig a Sol-Nobilist.
Lea azon gondolkozott, egyszerűbb lenne-e az élete, ha a régens most a saját tartományát akarná csupán igazgatni, nem az egész Birodalmat. A nemesek valószínűleg nem akarták volna megtalálni, de ha a Tanács mégis tett volna lépéseket az uralma érdekében, egyedül nem maradhatott volna fent az érdekek és kardok tengerében, így azonban úgy érezte nem igazán van más lehetősége, minthogy aszerint lépjen, ahogy az unokafivére kívánja. Ráadásul milyen jól formálta a szavakat a herceg! A leány pontosan arra vágyott, amit felkínáltak neki. Eltűnni a forgatagban, név nélkül megismerni a világot, és nem csak azt a részét, amit édesanyja meg kíván mutatni. Tanulni, harcolni, szeretni, és aztán tapasztalatokkal telve visszatérni, hogy megpihenjen az aranytrónuson. Lurkie herceg vagy a lelke mélyébe látott, vagy csak ismerte a korlátok világából előlépő úrihölgyek vágyait, ha megcsillan előttük a lehetőségek rengetege Mean fáklyáival.
A hercegnő mindezeket azonban elrejtette mélyre, még önmaga elöl is. Tudta, hogy nem lehet megingatható. Ha uralkodónővé akar válni, nem csupán koronát viselő asszonyszeméllyé, akkor az Udvarban rengeteg dolga lesz, és nem hitt abban, hogy a nemesek valóban nyíltan megtámadnák. A legnagyobb veszély a bensőséges hangszíne ellenére a régenshercegben rejlett.

A napok gyorsabban elteltek, mint ahogy Lea észlelte, szinte kicsúszott a kezei közül az idő. Éjszakánként nem tudott aludni, nappalonként már nem tudta megszámlálni a nemesekkel folytatott beszélgetéseit, és megkülönböztetni már meg sem próbálta őket. Elveszett a rengeteg név, rang és birtokviszony között, miközben a korona mintha nem is ékszer, hanem az embereknél oly népszerű Damoklész kardja lett volna, a feje felett függött egy elszakadásra ítélt hajszálon, a végítéletet ígérve.
Mikor eljött a nap, Leának akkor sem volt ideje megpihenni a koronázás és a bál előtt. Egész nap a ceremóniára készült és ősi failin hagyományok tömkelegét teljesítette.
Délelőtt például direkt erre az alkalomra készített ünnepi páncélzatban kellett végigvonulnia a városon. Lea még sosem viselt teljes páncélzatot, ez pedig inkább az ékszerész műremeke volt, mint a kovácsé. A rengeteg ékkő és a súlyos aranyozás miatt a lány félt, hogy ha el is bírja, nyomot hagy majd a bőrén, amely elcsúfítja az uralkodói pompáját az esti bálon. Szerencsére ügyes lovas volt, így a gyönyörű szürke kancájának megülése nem okozott problémát, de az már igen, hogy a város főterén ki kellett neveznie a három hadmesterét. A fő hadmester természetesen Lurkie régensherceg maradt, és az ifjú trónörököst borzasztóan zavarta, hogy a másik kettőt is unokatestvére nevezte néven. Egyetlen katonát sem ismert annyira, egyben sem bízott, hogy vezetőül válassza, így nem volt senki sem a hadi triászban, vagy akár az alsóbb szinteken, akire az életét bízta volna, aki nem csak egy esküben ajánlotta neki a kardját, hanem igaz szóban is.
Lea leginkább az alkonyóra eljövetelétől rettegett, mikor is hagyomány szerint egy meggyújtott végű íjjal kellett kivégeznie egy darén foglyot. A hercegnő tudott lőni, a lőtávolság sem volt nagy, de még soha nem vette el Maia egyetlen gyermekének sem az életét. Persze meg kellett szoknia. Királynőként nemhogy darénok, de failinok élete is az ő kezében lesz, és akad majd olyan alkalom, mikor nem a javukra dönt.
Minthogy ezt a csodálatos hagyományt a koronázási ruhájában kellett megejtenie, így a hadmesterek kinevezése után visszasietett kíséretével a palotába, hogy felkészüljön a ceremóniákra. Alig látott valamit a Failin ékkőből mióta egy hónapja megérkezett. Csupán kétszer járt a városban, egyszer mikor a kiléte felfedése nélkül kellett elmennie a legfőbb bíróságra, hogy a parlament vezetőivel találkozzon, és egyszer most délelőtt, mikor teljes pompával vonult végig a főúton.
A szobájában a szolgálók rögtön nekiálltak lefejteni róla a nehéz páncélzatot, miközben mások a fürdőjét készítették elő. Mikor végre megszabadult a vasruhától, belemerült a forró vízbe amelyet csilonkafa olajával illatosítottak, egy szolgálólány pedig elkezdte kibontani a sisak alatt megizzadt és összecsomósodott haját, hogy megmoshassa az esti kontyhoz.
A hercegnő mostanra megszokta a csöndet maga körül, amely annyira elütött az Egyetemen eltöltött időktől. Mostanra, nemhogy ez a szolga, de még Pearlin is csak akkor szólalt meg a közelében, hogyha engedélyt adott rá.
A haját mosó leány amúgy is csöndes teremtés volt, a társaival sem beszélgetett soha. Valamikor szép lehetett, de a bőrét mély vágások nyomai csúfították, és az egyik szemét egy lila selyemkendő fedte, amely túl drágának tűnt a többi ruhájához képest. A szőkésbarna haját egyszerű copfba fogta, és igen szolídan öltözködött, az egyetlen zöldesbarna szemét legtöbbször lesütötte, ha úgy érezte bárki is odanéz. Lea kíváncsi volt, hogy a sérüléseit a darénok okozták-e de nem szeretett volna arra rátérni, ami nyilvánvalóan elvette a leány élethez való kedvét.
Nem volt sok ideje, így hamar kikászálódott a forró, habos fürdőből, miközben megpróbálta elképzelni, hogy megöl valakit, akit nem is ismer. Tudta, hogy képes rá. Amikor más apja olvasni tanítja gyermekét, akkor Ortilen herceg arra tanította a lányát, hogy a világban ölsz, vagy megölnek. Tudta, hogy ha nem teszi meg, elveszti a nemesség minden jóindulatát és annak a lehetőségét, hogy később bárki tisztelje. Ez a hagyomány nem volt kötelező jellegű, inkább babona, ami arra szolgált, hogy az uralkodó később bármely ellenségét éppoly könnyen legyőzze, de Lea egy kitagadott herceg nem megfelelően nevelt leánya volt. Meg kellett mutatnia, hogy képes kemény döntést hozni, hogy áldoz a Failin Birodalom oltárán, még akkor is, ha ez az áldozat a lelkének egy darabja.
A fürdő után eltartott egy darabig, amíg a fűzős, abroncsos ruhakölteményt feladták a lányra. A hercegnő sosem szerette a fűzőt, nem érezte benne magát kellemesen, de nem igazán volt választása. A ruha anyaga a királyi lobogó aranyszínében tündökölt, némi bézs tüllel, és a mellrészen apró rubintokkal, ahogy a ruhaszegélyeken is. A könyökéig érő puha selyemkesztyűjét is drágakövek díszítették, a nyakában pedig szoros láncon két rubint között egy rózsagyémánt lógott. Lea ezelőtt sosem hordott rózsagyémántot, és egy pillanatra megdöbbentette, hogy milyen apró a kő, annak ellenére amennyi kiontott és a kiontásban megakadályozott vér áll mögötte. A lány haja épp olyan nehéz volt, mint a ruhapróbán, és a ruhájára aggatott ragyogó drágakövek is olyan súllyal bírtak, hogy csak igazán kicsiket és nőieseket tudott lépni bennük. Nem gondolta volna, hogy a koronázáson lázba lobbannak majd az izmai, csupán a ruha viselésétől.
Lea kételyek és kötelesség között vergődve hagyta el a kastélyt az ünnepi hintóban, hatalmas kísérettel. A férfiak nagyrész lovagoltak, néhány katonalánnyal együtt, a nemes asszonyok és leányok hintókban utaztak, azonban a leendő királynő teljesen egyedül volt, a sajátjához képest dísztelen többi hintó lemaradva követte őt.
Néhány perccel a Nap hegyek mögé bukása előtt érkeztek a város főterére, ahonnan katonák tartották távol a tömeget. A centrumban emelkedő aranyozott póznához egy szomorú tekintetű, egy emberöltő felénél járó férfi volt láncolva. Lea örült, hogy nem egy asszony életét kell elvennie, vagy valakiért, aki szinte még gyerek. Tudta, hogy a férfit így is, úgy is kivégeznék, így lehunyta a szemét, majd kilépett a kocsiból. Ahogy kihúzta magát máris mélyen meghajoló férfiak rengetegét látta, sorfalban. Unokafivére mellé lépett, és belékarolt, amit a lány kicsit kellemetlennek érzett, de nem húzódott el.
– Mond nekem, hercegem, hogy az a férfi bűnös – sóhajtott a lány. – Mond, hogy failin asszonyokat ölt, gyermekeket kínzott.
– Darén kém, felség. Ha saját kezűleg nem is vett el életeket, az általa kiadott információk miatt sokan haltak meg. – A hercegnő nehezen tudta elképzelni, hogyan bújhatott meg a fogoly, az impozáns darén szárnyaival, mikor failin csupán szép hártyát hord ott, mint ahol e katona két végtagját. A férfi tipikus lilás fényű fekete szeme is kitűnt volna a tömegből, épp úgy, ahogy arcának idegen élei. A kém mestere lehetett az álcázásnak, a vére meg lehetett áldva az iliom forró hatalmával, amellyel elváltoztathatta arcvonásait, és egész testét. A herceg elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta. – Gyömbér préselt levével kevert koromolajat adtam neki, húgom, a te kedvedért. A gyógyítók szerint, ez megöli a testében az érzéseket, és egy csepp bűbáj miatt ezt még a vérében lévő iliom sem akadályozhatja meg. Ő nem érdemli, a fájdalom nélküli halált, de te megérdemled, hogy csak az életének végét róhassa fel neked a Sárkány, a szenvedését ne.
Lea bólintott, majd idegesen elindult a tér közepén álló Tűzkígyók Rendjének failinbirodalmi vezetője és Maia főpapnője felé. A két közös hit képviselője az szimbolizálta, hogy Maia istennő, a Népek Elsője az Ősök anyja, és a Sárkány, az élet, az iliom, és az idő őrzője is elfogadja az áldozatot, és támogatja, védelmezi trónján az uralkodót. Lea úgy gondolta, hogy mindez nevetséges. Maia nem így akarta, soha nem szerette volna, hogy a Hajnal Birodalma feldarabolódjon, hogy a világa az örök háború helyszínévé váljanak, és testvér a testvér ellen, darén a failin ellen felkelve saját királyt válasszon.  A szertartáson pedig megjelenhet akárhány tűzkígyó rendi, előbújva a kolostoraikból, de nem hogy a Sárkány, de még egy tűzkígyó sem tenné a lábát failin földre. Pontosan addig érdekli őket, hogy melyik államnak trónják ki terpeszkedik, amíg élnek, amíg failinok. Amint eléri őket a halál és a Sárkány védelmére tűzkígyóvá válnak, megszűnnek failinnak, vagy darénnak lenni, és érdeklődni azon élők dolgai felöl. Megszűnnek tulajdonképpen személyiségek lenni, eggyé válnak az összes többi tűzkígyóval, és egyként élnek, amennyire ezt halandónak sejtenie lehet.
A két hittelélő mindenesetre meghajolt, majd egy Aranyozott kehelyben könnyű ködként és kristályos folyadékként egyszerre jelenlévő iliommal simították végig mind a két oldalról a hercegnő csupaszon lévő bőrfelületeit, gondosan ügyelve, hogy a szent anyag ne érinkezzék a ruhaanyaggal, amely az emberekhez tette hasonlóvá a természet gyermekeit. Lea bőrén sorban rajzolódtak ki a sötétarany minták és szimbólumok, míg végül a papnő simítása után az arcát is elborították. A leány utoljára két éve járt iliom-forrásnál, és tudta, hogy az erő és a feltöltődés, amit abban a pillanatban érzett, semmi az Ég-kővel való egyesüléshez képest, ami rá várt még azon az éjszakán.
Mikor a Nap végül eltűnt a Moliont-hegység tompa csúcsai mögött, már az egész várost fáklyák aranyló fénye öltöztette ünneplőbe. De ehhez az aranyszínhez, hogy igazán pompázatossá váljék, éppen úgy, mint Lea ruhájához, kellett még a vér vöröse. A hercegnő mereven emelte fel az aranyozott íjat, amíg egy apród meggyújtotta a nyíl hegyén az olajozott szalmát. Nem tartotta természetesen, de ahhoz elég ügyesen, hogy egy lövést le tudjon adni vele. A karjára bőröket csatoltak, és az ideget is épp csak annyira húzták meg amennyire muszáj. Ügyeltek, nehogy tejfehér bőrén pirosló csapásnyom jelenjen meg, miközben arra készült, hogy kioltson egy életet. Ezt a lány elég ellentmondásosnak érezte, hiszen elvárták tőle, hogy tisztán maradjon, miközben bemocskolódik.
A pillanat hamar eljött, a férfiak és nők tömege néma izgalommal figyelte az ifjú uralkodójelölt kecses és apró mozdulatait. Mikor a két hitbéli befejezte az ősi szövegek mormolását Lea az áldozatára nézett, majd felemelte a lángoló íjat. Erősen küzdött, hogy visszatartsa a pánik könnyeid, amelyeknek megcsillanása a végét jelentették volna.
– Jöjjön el uradalmad, és védjék Birodalmadat azok ki felettünk valának! – sóhajtotta a férfi és a nő egyszerre az ősi áldást, mire a hercegnő elengedte azt az egyetlen nyilát. A karja már fájt az ideg tartásától, abban a másodpercben mégis visszavonta volna a mozzanatot, bár már nem lehetett. Kénytelen volt állva végignézni, ahogy a láng a póznához kötözött darénnak csapódik, aki azonban nem üvöltött, csak pár perc alatt meghalt. Talán büszkeségből, bár Lea nem hitt benne, hogy ez lehetséges, inkább arra gondolt, hogy az unokafivére igazat mondott és a rabnak nem fájt a seb vagy a tűz. Akárhogyan is, Leának ez hatalmas megkönnyebbülést jelentett, így is, attól a látványtól, hogy a láng elkezd falatozni a férfiből, hirtelen túl szorosnak érezte a fűzőjét, és émelygett, bár tudta, hogy nincsen még túl a legrosszabbon.
A szolgák hamar eloltották a testet, hogy vérét vegyék. Aranyporral színezték meg, az új kezdetet jelölve, és felfestették vele az örökösnőre a győzelem jelét, és az uralkodás sólymát. Ekkor döntött úgy Lea, hogy elengedi a dolgot. Úgy tesz, mintha kívülállna saját magán, és mindezek azon idegennel estek volna meg.

Nem sokkal később a hercegnő teljes pompával, aranyló festéssel az arcán vonult be a nagy bálterembe, a kristályüveg koronázópalotában, amelynek padlóját most a csillagok megtört fényének ezer meg ezer ragyogó pontja öltöztette. A ceremónia még közel sem ért véget, így amint a Birodalom minden tájáról érkezett nemesek is elfoglalták a helyüket, a leány a hold ablaka alá állt, hogy az éjszaka ezüst őre megvilágíthassa legteljesebb ragyogásában. A háta mögött ezer színben tündöklő, folyamatosan változó Égkő elől a Kőőr testvériség tagjai arrébb léptek, és letérdeltek Lea elé, hogy hűséget fogadjanak. A hercegnő el sem hitte, hogy túl van az áldozáson, és éppen a saját koronázása közepén áll. Látta a rengeteg arcot, leolvasta róluk a bizalmat és a megvetést, de nem volt képes elképzelni magát, akképp, amivé néhány percen belül válni fog. Nem érezte úgy, hogy megérdemelné a koronát, nem érezte úgy, hogy akarja a koronát, mégis tette, amire éppen felszólították. Az egész est egy homályos szürke folyam volt számára, amit nem irányít, amiképpen kéne, hanem sodródik kapaszkodók nélkül.
– És most Shilea Donalin Tiere koronahercegnő, örököse Ortilen királyi hercegnek, s gyermeke a Sol-Nobilis háznak, lépj elém, fogadd a hadmesterek eskütételét, majd a rózsagyémánt koszorút, Birodalmunk koronázási ékét! – mondta ki zengve a nagy teremben a szavakat a Kőőrök vezetője, a leány pedig oda is lépett, végignézve, ahogy az unokafivére és két társa letérdel esküt tenni, majd hárman, szimbolizálva az egész failin hadsereget, megfordulva testükkel védelmezik. Ezután következett az uralkodó esküje a népe és a koronája iránt, amelynek hibátlan végigmondását a leány egy kisebb csodaként élte meg.
Mindezek után kőőr odavezette, ahová őseit is évezredek óta, hogy letérdeljék Maia legendabeli fél szíve előtt, megérintve azt, és elmondva az ősi kelta szavakat eggyé váljanak. Érezte a szikla forróságát, a lüktetést az ujjai alatt, és érezte, hogy egy pillanatra megszűnik a határ közte és aközött. Ahogy az aranyozott tűvel végigkarcolt kezét rátette, többé nem ő volt, és én, hanem csak mi, egyesültek hatalmukban, vérükben és iliomukban. A lány bőrén újfent kirajzolódtak a jelek, majd elkezdtek változni, sokasodni és átrendeződni. Lea azt sem vette észre, mikor ősi énekek közben a lehajtott fejére helyezték a fehérarany koronát, amely pedig a rózsagyémántoktól elég súlyos lehetett. A lány bőrének színe változni kezdett, és ezerféle címer jelent meg egymás után az arcán, a darén vére alatt. Uralkodócsaládok az évszázadok során, akik a failin trónon ültek, és bár igen kevés kötötte össze néhányukat, mégis mind a Sol-Nobilis ház gyermekének vallották magukat és övéiket. Egyszerre a lány érezte a teremben jelen lévők összes érzését, összes gondolatát, és minden lélegzetükben a felüdülést. Érezte, hogy mit üzen a szellő, és hogy mit sóhajtott a kő, amikor a padlózatot faragták belőle. Nem a világ részese lett, hanem a világgá vált. A vére forrt, és színültig telt iliommal.
Mikor Lea felemelkedett, már nem hercegnő volt, hanem királynő. Mielőtt azonban bárki megtisztelte volna ezen címével, egy gyermeket vittek elé. Türkiz, válláig érő hajfürtjeiből, és a kék ég ezer színében szikrázó szeméből, Lea rögtön sejtette, hogy a Ragyogót ismerheti meg a fiúcskában. A kicsi mélyen belenézett a leány szemébe, és halkan, azonban meglepően mély hangon szólalt meg.
– Uralkodásod Argen idejét idézi majd a topográfusokban, és sziluetted fennmarad a leszármazottakra. A bőség és az aranykor szimbóluma leszel, bár ezen idők miattad ugyan, de szemed lehunyta után köszöntenek a Birodalomra. Uralkodj soká I. Shilea Donalin Tiere gyermeke a Sol-Nobilis háznak a Nagy Failin Birodalom királynője!
– Éljen a királynő! – Hangzott el az áldás a tömegektől, miután a gyerek befejezte a beszédet. Lea magában ízlelgette a szavakat, amikor egy pillanattal később a hangulatot oldva felharsant a zene, a szolgák százszámra kezdték hordani a fogásokat a terem szélén álló asztalokra, Lurkie pedig felkérte a királynőjét a nyitótáncra.

Később a bál alatt az ifjú királynő rövidérlésű riposznedvet fogyasztott gyümölccsel, és próbált az este nehézségeiről beszélni az első hadmesterének, anélkül, hogy leleplezné, mennyire megviselték azok, amikor hirtelen egy fiú rontott felé. Mintha a semmiből bukkant volna elő, talán egy oldalajtón, és Lea csak akkor vette észre, hogy egy darénról van szó, amikor az már a közelébe ért.
– Sajátjaid küldtek, királynő! – fröcskölt a férfi, és egy tompa, de hosszú kést hajított Lea felé. A dermedt pillanatban minden egyszerre történt. A katonák a királynő elé vettették magukat, miközben annak kigyúlt a bőre, a tánc megfagyott, a telihold pedig pont az alig húszesztendős fiúra ragyogott a tetőablakon keresztül, így a királynő könnyedén leolvashatta a szájáról az egyetlen szót, amit elsuttogott, méghozzá végig Lurkie régensherceg szemébe nézve.
– Megígérted – hangzott az a szó, miközben, a királynőből már kitört a legfontosabb képesség, amivel az Ég-kő megáldotta, az Uralkodói Fény.
A ragyogás elkerülte a katonákat és eltérítette a tompa kést, majd teljes erejével a merénylőnek ütközött, aki borzalmas fájdalomsikolyok között a padlóra hullt a bőre és a húsa pedig megfeketedve tapadt a csontjaira.
Lea megdöbbent és rosszul lett, a saját hatalmától, majd a tekintetét a hercegre szegezte. Ez a támadás nem volt merényletnek nevezhető. Csak a támadó halálával végződhetett volna. Ráadásul pontosan azt mutatta, amit a herceg megígért. Egy támadást a saját udvarában, saját nemesei által. Sehogy máshogy nem juthatott be a fiú a koronázópalotába.


2016. február 21., vasárnap

2. fejezet

Sziasztok! Köszönöm az újabb két feliratkozó bizalmát és köszöntök minden régi és új olvasót :) Ha most tévedtél a blogra, itt a Prológus.
Az új fejezetben pedig ismerkedjetek meg Lurkie szemszögével, várom a véleményeteket :)


II. fejezet
Lurkie Zafin Gargon Lipus Sol-Nobilis herceg, az első hadmester és a Failin Birodalom régense gondterhelten állt a királyi palota második szintjének ember nagyságú kristályüveg ablaka előtt. A hangulatát már három hete egy mélyebb fajta szomorúság határozta meg, de nem engedhette át magát a gyásznak. A nagybátyjaival, ahogy az egy uralkodói családban szokás, mindig csak hűvös, szinte pusztán politikai kapcsolatban állt, a lassanként megőrülő nagyapja pedig semmi más nem volt számára, mint királya, de az édesanyjának és a kisöccsének eltorzult arca örökké beleégett az elméjébe, ennek ellenére eszénél kellett lennie. A leghűségesebb embereivel vette körül magát, és az egyetlen életben maradt törvényes unokatestvérét, az alig négy hónapos Imanis herceget. A Birodalom összes tartománya, hercegsége, grófsága és királyi megyéje felzúdult a kegyetlen mészárlás hírére, a nemesek pedig máris elkezdtek helyezkedni, hogy a jelenlegi változékony helyzetben minél jobb pozíciókra tegyenek szert. A hadnagyok sorban biztosították támogatásukról Lurkie-t, annak ellenére, hogy ő nem kívánta még nagyapjánál is jobban megszegni az Ősök Alkotmányát, és egy kézben tartani a hadsereget a királyi hatalommal, más nemesek pedig azért szítottak felkelést, hogy mert koronázták még meg a csecsemő Imanist. Az egész Birodalom forrongott, és félő volt, hogy egyetlen szikra elég a teljes fejetlenség kialakulásához.
Lurkie ebben a pillanatban mégsem a nemesek, a hadsereg vagy akár a darénok miatt aggódott, akik könnyen potenciált láthattak volna a király nélküli állapotban. A herceg leginkább a lánytól félt. Nem bízott benne, hiszen nem ismerte őt, és nem bízott abban sem, hogy a trónra lépése valódi stabilitást nyújthat a Birodalomnak. A titokzatos örökös kilétét még szigorúan titokban tartották, de az ifjú hercegnő a Bölcsek Tanácsának teljes támogatását élvezte, márpedig ha nincs király, akkor az a néhány öreg failin több hatalommal bír, mint bármilyen régens.
A férfi számára ismeretlen unokatestvére túl fiatal volt, és a követ leveleiből úgy tűnt, túlságosan az anyja befolyása alatt áll, ráadásul késett. A követség sokáig vesztegelt Geolinban is, ami valahol a Birodalom délnyugati felében fekvő apró város volt, Lurkie értesülései szerint, de mióta a hercegnő beleegyezett, hogy a követséggel tart, azóta is túl sok idő telt el. A régensherceg kezdett aggódni. Nem a lány életét féltette, talán az utóbbi hetekben megkeményedett a szíve. Attól félt, hogy elveszti az utolsó megoldást, ami békével kecsegtet. Persze a hercegnő még nem fogadta el hivatalosan az ajánlatot, de ha a Birodalomnak nem lesz nagyon gyorsan törvényes uralkodója, akkor kitörhet a polgárháború. Olyasféle háború lenne ez, amit nem a lehetséges örökösök és támogatóik vívnak, hanem a nemesek, egy-egy választottal rosszul álcázva szándékaikat. Persze a legjobb döntés bármelyik ilyen féregnek a gyermekkirály lenne, így Lurkie sejtette, hogy amiatt folyna a vér, hogy ki szerzi meg Imanis herceget, ki uralkodik nevében, később pedig ki írja elő a szavait és lépteit. Az ifjú régens tudta, hogy amint elrendeződnek a korona körüli ügyek, a gyermeket és az anyját is messzire kell küldenie, katonai védelem alatt. A külföld tűnt számára a legjobb megoldásnak, talán a Failin koronához hűséges Szuvenír Hercegség lett volna a legmegfelelőbb. Eléggé különállt, hogy ne akarjon közvetlen beleszólni a Failin Udvar belső ügyeibe, esetleg királycsinálásra adni a fejét, de hűbérese volt a Birodalomnak, és failinok lakták.
A hercegnő késlekedésében ─ akinek egyébként Lurkie képtelen volt megjegyezni az amúgy, királyi vérhez képest nem túl hosszú nevét, csak arra emlékezett, hogy a középső neve a nagyanyjához hasonlóan Donalin ─ nem sejtette az ellenséges zsoldosok támadását, mert még számára is, a háta mögött a Failin Udvarral és a Bölcsek Tanácsával, nehéz volt a nyomára akadni. Az asszony, az özvegy hercegné, okos nőnek bizonyult. Ortilen herceg eleste után olyan tartományba vitte a lányt, ami nem kötődött a férjéhez. Az ura kevés saját birtokban lévő földjét eladta, és közvetítőkön keresztül vásárolt újakat Karon tartományában, amely teljesen kiesik az uralkodói család üzleti, hadi vagy egyéb útvonalaitól. Spórolt a pénzzel, és nem emelte ki a herceg lányát a közemberek közül, nem hívta fel magára feleslegesen a figyelmet. Meg is lett az eredmény ─ mérgelődött magában Lurkie herceg. ─ Lett egy, a világ szeme elől teljesen elrejtett, vidéken nevelkedett, és a lehető legfelkészületlenebb lánya, aki most kénytelen trónra lépni.
Persze nem hibáztathatta a nemesasszonyt. Erre a helyzetre senki nem készülhetett fel, és annak a kisleánynak semmi esélye nem lett volna a Failin Birodalom királynőjévé válni, ha a dolgok normális módon haladnak.
─ Fenség! ─ lépett be a sólyomőr a terembe mélyen meghajolva. ─ Sólyom érkezett Lord Kriot Draklesstől. Ez volt az utolsó madár, amit magával vitt ─ jelentette ki az idősödő férfi, mintha a herceg nem tudta volna. Napok óta várta ezt a sólymot, a követ utolsó jelentésével. Szerette ezeket a madarakat, nemcsak mert nemesek és gyönyörűek voltak, vagy, mert az egész failin fajt szimbolizálták, és a Sol-Nobilisok címerállataiként szerepeltek, hanem mert könnyen be lehetett őket tanítani, és elég erősek, hogy az időjárás ellenében, vagy ragadozók támadása esetén is eljuttassák a levelet. Azt bármilyen madárnak megtaníthatod, hogy visszataláljon oda, ahol nevelkedett, de egy jól betanított sólyom képes volt öt egymástól független helyszínre repülni parancsszóra. Persze, volt, amelyik csak három helyszín megtanulására volt képes, de az ifjú régens hallott már olyanról is, amelyik a Véres Tenger csata alatt mind a hét fő tartományt végiglátogatta a hadisarc beszedése ügyében, és I. Gargon újonctoborzási rendeletét víve.
Arra a feladatra, amit a követ madarai elláttak, egyszerű galambok is képesek lettek volna, ha a személy, akiről jelentést tesznek, nem annyira fontos a Birodalom jövője szempontjából. Csak haza kellett találniuk, de nem lehetett semmilyen probléma az útjuk során.
─ Köszönöm, Ferald mester. Kérlek, hagyj magamra ─ szólította fel távozásra a herceg a sólyomőrt, majd kitekerte a tőle kapott papirusztekercset. Az üzenet rövid volt, és látszott a tollvonásokon, hogy sietve írták.
„ Lurkie Z. G. L. Sol-Nobilis régensherceg részére;
A kocsival némi gond támadt az úton, de a hercegnő és a kísérői is jól vannak. A napokban érkezünk Mean városába. Lady Shilea még nem határozott, ehhez a fenséged meggyőzőerejére lesz szükség. A tartományokban háborús készültség van, és híreim szerint darén betöréseket észleltek az északnyugati határon.
Kelt.: Maia 2765. évének 12. hónapjában, 13-án, Lord Kriot Drakless által.”
A herceg összehajtotta a levelet, és a kabátja zsebébe dugta. Shilea – próbálta memorizálni. Mivel a madarat csupán előző nap indították útnak, így tényleg közel járhattak.
 Szólt két gárdistának, akikben megbízott, és kíséretükben elindult, hogy jelentést tegyen a Bölcsek Tanácsának az örökösnő közeli érkezéséről. Ugyan a Birodalom hét fő tartományainak megbízottjai, és az egyéb jósok és tudósok mind a kenyerük végén jártak, de a herceg soha életében nem találkozott még ennél sunyibb társasággal. Képesek voltak bármilyen eseményt a saját javukra és gyarapodásukra fordítani, annak ellenére, hogy a Birodalom érdekeire esküdtek fel, és a köznép védelmére. Lurkie biztos volt benne, hogyha végre kialakul egy szilárd államrend, akkor az első teendőnek a Tanács megreformálásának kell lennie. A Tanács, a demokrácia fő szervezete a királlyal együtt indult el a romlás útján ötven évvel ezelőtt. Elnézték egymásnak az Alkotmány tiprását, és egymás háta mögé álltak, ha valaki fejében véletlen megfordult, hogy kérdőre vonja valamelyiket.
Este a herceg épp lefekvéshez készülődött, amikor egy sürgönykövetet jelentettek be hozzá. Hamar magára kapta a ruháit, és a hívatta a férfit, aki azt a hírt hozta, hogy a hercegnő egy órán belül megérkezik, mostanra talán már be is ért a városba. Ez több okból is megnyugtató volt, egyrészt, mert így valószínűnek tűnt, hogy épségben megérkezik, másrészt több régensi kézben lévő gárdista tér haza. Lurkie kénytelen volt a Failin Testőri Gárda nagy részét elküldeni a követtel, ha biztosítani akarta, hogy az örökösnő életben maradjon, amíg onnan, ahová még Maia sem lát el, a fővárosba nem ér.
Azokat küldte, akikben megbízott annyira, hogy egy királyi vérből származó örökös élete tőlük függjön, de nem bízott eléggé, hogy a sajátját rájuk bízza. Nem a hűségüket kérdőjelezte meg, egyszerűen a tény zavarta, hogy az elmélettel ellentétben, gyakorlatban a Gárda tagjai nem feltétlen hadi érdemeik szerint lettek kiválasztva, inkább a bárókkal, mágnásokkal és örököseikkel való jó viszony ápolásának eszköze volt ez a szervezet. A régensherceg nem kételkedett benne, hogy kiváló harcosok, de inkább a saját katonai vezetőivel vette körül magát, akik a szeme előtt váltak azzá, amik, akik valóban képességeik szerint kerültek abba a pozícióba, hiszen néhányuk napszámos paraszti sorból emelkedett fel. Mindezek ellenére az, hogy több koronahű képzett katona lesz az Udvarban, most egy kifejezetten kellemes gondolatnak tűnt, minthogy a failinok zúgolódtak és sutyorogtak, egy királyi udvar pedig nem is az, ami, az udvar intrikái nélkül. Lurkie herceg úgy vélte, a lázadás gondolatát jobb csírájában elfojtani, ha mással nem, akkor kardokkal az ajtó előtt.
Abból az okból is örült unokatestvére érkezésének, hogy annak késedelme ártott a becsületének. Kezdtek olyan pletykák felszállni, hogy a hadmester nem koronáztatja meg magát, hogy formailag ne sértse az Ősök Alkotmányát, de régensként kíván uralkodni a jövőben. Persze a lány koronázása után is régens marad, amíg az ifjú királynő szellemileg és műveltségileg fel nem készül az uralkodásra, de a koronás nőalak mellette majd eloszlatja a nemkívánatos és amúgy valóságalap nélküli pletykákat. Lurkie mindig hatalomra tört, de ezt a dolgot a hadseregben érvényesítette, és érdemeivel igyekezett kivívni. Persze azért volt kezdeti előnye, nem sok tizenöt éves indul felsőtiszti pozícióból.
Nem sokkal később a Tanács udvarban lakó tagjaival, a hadnagyaival és a hercegnével figyelték a telihold és a csillagok által megvilágított hatalmas kastélykertben, ahogy először tíz gárdista lovagol be, utána egy tágas, négylovas hintó halad, közvetlen előtte a követ és a gárdisták parancsnoka, oldalt két-két katona és a menet végén még tíz. Kicsit túlbiztosítottnak tűnt az az egyetlen hintó, de mivel a menet elején vitték király gyászzászlaját és a koronaherceg vörös, koronás sólymának lobogóját, ami árulkodott az utazók fontosságáról, így legalább a kellő védelem megvolt a portyázók ellen.
Mikor a menet megállt, közvetlen a kastély előtt, a követ és a parancsnok leugrott a lovaikról, mintha nem is lovaglással töltötték volna az előző pár napot, és a hintó mellé léptek, hogy kisegítsék a hölgyeket. Az ifjú hercegnő vagy nagyon az ujja köré csavarta a két férfit, vagy csak szerettek volna jó színben feltűnni a jövő lehetséges uralkodója előtt.
A lány sötétkék, viszonylag egyszerű ruhában volt, és fekete köpenyt viselt, amit ezüstszálas hímzés díszített. A herceg rögtön megjegyezte magában, hogy mind arcra, mind kisugárzásra igen csinos teremtés, a szeme ─ bár most igen fáradtnak tűnt ─ ragyog és az ember lelkébe lát a sötét pillantásával, a sötétbarna, háta közepéig érő, sűrű haja pedig harmonizál ezzel, s kontrasztot alkot a halovány bőrével. Ez a része nem tetszett Lurkie-nak, a vértelen arc. A gyengeség jelének vélte, és ő most egy erős lányt akart, akiből erős nőt nevelhet. Persze házasság szempontjából jó lehet a halovány arc, a koronának számító férfiak válogatósak, gyenge és gyönyörű, védelmezhető feleséget akarnak maguknak. Lurkie gondolkozott már azon, hogy maga ajánljon menyegzőt a hercegnőnek, ami sok gondot megoldott volna, és nem kéne a hajadon királynőnek a házassági ajánlatok tömkelegében vergődni. Azonban Lurkie idővel ─ még ha ez tíz év is ─ szerette volna valóban a lány kezére adni nemcsak a koronát, hanem a régensi jogart is, márpedig a herceg mellette nem uralkodói hitves lenne, hanem király, hiszen több támogatója volna, mint feleségének. Ráadásul első unokatestvérek voltak, és a Tanács csak végső esetben pártolta a harmad unokatestvéreknél közelebbi rokonok házasságát. Habár valószínűleg ezt a helyzetet a végső kategóriába sorolták volna a vén failinok.
Shilea hercegnő nem sok ékszert viselt, de az apró aranyfüggők a fülében és a medalionos nyakéke éppen megfelelő mértékű nőiességet és bájt csempészett a gyászruhába. A lány csupán a hagyományok és a tisztelet miatt viselte a sötét színeket, ebben Lurkie biztos volt, mert bár rengeteg rokonát elvesztette, de igazán soha nem is ismerte őket.
Alapvetően meg volt elégedve a trónörökös megjelenésével. Épp ilyenre volt most szüksége. Egy fiatal, szép arcra, akinek szívesen ajánlják a kardjukat a férfiak, és akit könnyen szimbólummá lehet tenni.
A lány mögött ekkor a parancsnok kisegített egy idősebb hölgyet a hintóból, aki sötétszürke bársonyruhát és fekete vállkendőt viselt. Az arca markáns volt, parancsoló, a haja őszült, de látszott, hogy eredetileg sem volt olyan sötét, mint Shileáé, a szeme pedig zöld volt. A részletekben nem volt sok hasonlóság, de az összhatásból a régensherceg rögtön tudta, hogy az özvegy hercegnével áll szemben. Ugyan megjelenésre hasonlítottak, de az anya tekintete sokkal ravaszabbnak tűnt, hiányzott belőle a lánya bájos naivsága. A herceg nem örült, hogy ezt a tulajdonságot ki kell irtania az unokatestvéréből, de az már két éve nagykorú volt, és jelen pillanatban a failin trón várományosa, így nem engedhette meg a gyermeki rácsodálkozást neki.
A kocsiból utoljára egy halványsárga ruhát viselő nemes kisasszony kászálódott ki, mélyvörös vállkendőben. Rajta aztán bőven voltak drágábbnál drágább ékszerek. Valószínűleg az apja kidekorálta az érkezésre, abban a reményben, hogy mély benyomást tesz néhány főnemesre, akik talán kedvező házassági ajánlattal lepik meg a közeljövőben. Még egy aranyláncú, csepp alakú gyémánt is a homlokára lógott, amelynek tartó kapcsa a kisasszony bonyolult kontyába volt ékelve. Azt persze nem tudhatta sem a lány, sem az apja, hogy a hercegnő Udvarban tartózkodása nem hivatalos, amíg igent nem mond a koronára, így a főnemeseket nem költötték ki ágyukból, hogy tiszteletüket tehessék. Ő legalább nem tetette a gyászt.
─ Fenség, bemutatom Shilea Donalin Tiere Sol-Nobilis koronahercegnőt, Ortilen királyi herceg egyetlen lányát és örökösét ─ állt elő a követ, majd mélyen meghajolt. Shilea mellé lépett, a sötét szemeivel megkereste az unokatestvére tekintetét, majd lesütötte azokat és úri hölgy módjára mély pukedlivel tisztelte meg Lurkie-t, amitől annak rögtön az jutott eszébe, hogy bizony még nagyon sokat kell megtanítania neki.
 ─ Régensherceg ─ hajtott fejet a lány, miután felemelkedett. Az özvegy hercegné arckifejezéséből Lurkie tudta, hogy az jobban ismeri az udvar szabályait, mint a trónörökös.
─ Először láttam ezt tőled, hercegnőm, és reményeim szerint utoljára! ─ szólalt meg szinte fagyosan, de udvariasan. A megszólított szeme elkerekedett, és az arca olyanná vált, mint a vadásztól megrettent őzé. ─ Egy uralkodó nem hajlik meg. Senki előtt. Az azt jelentené, hogy a failin nép hajlong. Az uralkodó a nép szimbóluma. Ezt jól jegyezd meg.
─ Még nem vagyok uralkodó, és még nem is mondtam, hogy az leszek ─ vált a hercegnő arca dacossá, ami ugyan gyermeteg érzés volt, de máris jobban tetszett Lurkie-nak. A dacosból még mindig könnyebb tiszteletet parancsolót faragni, mint a rémültből.
─ Jelenleg a trónörökös hercegnői rangoddal hivatalosan te vagy a Birodalom első failinja, hölgyem. Az elvárások ugyanazok ─ reagált a régensherceg, pedig ő is tudta minden más jelenlévővel együtt, hogy ez így nem igaz. Ő, aki egyszerre volt régens és hadmester, sokkal hatalmasabb volt, mint egy kitagadott herceg vidékről jött leánya. Az említett küldött is felé egy csípős pillantást. Talán nem ehhez a hangnemhez szokott.
Ezután a formalitások következtek, a két másik utazó asszony meghajolt a herceg és a Tanács előtt, majd minden jelenlévő bemutatkozott Shilea hercegnőnek, ezután pedig bájologtak egy ideig. A nőkön látszott, hogy már alig állnak a lábukon, pedig ők hintóban utaztak, a katonákkal ellentétben. Ugyan azok nem mutatták ki fáradságukat, de nem is lettek volna élő failinok, ha nem veszi el az erejüket a többnapos lovaglás. Ezek miatt Lurkie a lehető leghamarabb véget vetett a fogadásnak, és a lakosztályaikba kísértette az utazókat, pihenni küldte a katonákat. Ugyan az ő szeme is majd leragadt, de mikor végre puha ágyban feküdt, mégsem tudott elaludni. Folyamatosan a lányon járt az esze, megpróbálta kielemezni, számba venni a tulajdonságait, és megjósolni a vele kapcsolatos kockázatot és jövőt. Persze mindez véghezvihetetlen volt ilyen rövid ismeretség után, így végül az értelmetlen agyjáratás közepette néhány órával később sikerült álomba merülnie.

A következő néhány napban a hercegnő és a régensherceg rengeteget beszélgettek. Ezzel töltötték a napjaikat és az estéiket. Lurkie nem arra volt kíváncsi, hogy milyen körülmények között nőtt fel az unokatestvére, vagy, hogy kedveli-e a harmatrózsát. Ennél sokkal fontosabb témáik voltak, hiszen mind a ketten súlyos döntés előtt álltak. A Tanács várt a herceg kiértékelésére, és ami ennél is fontosabb, ő maga is meg akart győződni róla, hogy a megfelelő failin kezébe adja a súlyos, rózsagyémántokkal díszített koronázási ékszert. Lurkie sokat gondolkozott azokon az apró, lilás-rózsaszín köveken és a hatalmukon. A rózsagyémánt – azon felül, hogy a legapróbb darab is szinte mérhetetlen értékkel bírt – a királyi család szimbóluma volt. Ha valaki rózsagyémántot viselt, azt csak az uralkodótól kaphatta, jelentése pedig igen egyszerű volt. Az illető személy a korona védelme alatt állt, így ha bántódása esik, a failin vagy darén, aki ártott neki, számíthat a Birodalom minden katonája általi hajtóvadászatra, és az uralkodó személyes bosszújára. Rózsagyémántot jogtalanul birtokolni, eladni, ajándékba adni főbenjáró bűn volt, ha pedig bányász akadt erre a hihetetlenül ritka ékkőre, azt azonnal be kellett szolgáltatnia. Persze nem bánta meg. Eladni nem tudta volna, így pedig annyira megjutalmazták, hogy egész életét jólétben tölthette a családjával együtt. Persze a gyémántokat az uralkodó osztotta ki – általában gyermek hercegeknek, királyi hitveseknek, olyan királyi vérű failinoknak, akik gyermek vagy idős koruk, nemük miatt nem tudták megvédeni magukat –, és hozzá is háramlottak vissza, de mégsem a király vagy a királynő védelmét ígérték, hanem a koronáét, így a Birodalomét.
Ha Shilea hercegnő kecses fejére helyezi a rózsagyémánttal kirakott aranyékszert, akkor hamis védelmet ígér neki, hiszen hiába a sacra sanctum, vérrel festett kereszt lesz a selyem ruhája hátán, amire az udvar nemesei íjaikat emelhetik. Végül is egy időben a gyémántokat az uralkodók pont a hivatásukkal ellenkezőképp használták… A nem kívánatos személyek kincsesládikáiban nyugodtak. Lurkie mégis arról próbálta meggyőzni a hercegnőt, hogy ez a legjobb döntés, amit meghozhat.
– Szerinted mi a legfontosabb ahhoz, hogy erős uralkodó lehess, hercegnőm? – kérdezte a lánytól az egyik délután, miközben a zöldellő kertben ültek, és a távolban nyargaló, hatlábú káhutokat figyelték. Lurkie szerette nézni a messzi mezőket a lovakkal, a káhutokkal, és a kastély egyéb hátasállataival. Néha szeretett volna olyan szabad lenni, mint azok, pedig ők is a gazdáikhoz tartoztak, és bár nem voltak megbéklyózva, maguktól nem hagyták el a legelőket. Hamarosan Meánba ér a tél, és nem rohanhatnak majd, ahogy nekik jól esik.
– A tekintély – felelt a lány némi töprengés után, és, hogy kizárhassa december közepi hűvös szellőt, összébb húzta vastag, vörös kendőjét, amit aranyszálas hímzés díszített. Mióta itt volt, mindenkitől drágábbnál drágább ruhákat kapott ajándékba, pedig egyelőre a főnemesek nem is tudták, hogy az udvarban tartózkodik, még ha látták is, nem sejtették a rangját.
Még az apja mesélte Lurkie-nak gyermekkorában, hogy régen ilyentájt már hó vette körül a királyi palotát, de az Ősök csillagászai nem tudták pontosan kiszámolni az esztendőt, így elosztani sem, ezért szép lassan az évszázadok során egyre későbbi hónapban köszöntött be a tél. Persze ahonnan ő jött, a Sivatagi hercegségben sosem volt igazi fagy.
– Talán más azt mondaná, hogy igazad van, de véleményem szerint tévedsz. Fontos a tekintély, de sokkal fontosabb a tisztelet. Egyetlen árnyalatnyi különbség van a két szó között. A tekintélyt nem feltétlen érdemled ki. Az embereidnek, és főleg a hadseregednek, tisztelnie kell. Egy vidéki kislányt nem fognak tisztelni.
– Mire célzol, Lurkie herceg?
– Arra, hercegnőm, hogy meg kell tanulnod azt, amit ők tudnak. Harcossá kell válnod, hogy a harcosaid igazi vezetőjüknek tekintsenek.

– Miért nem akarsz királynő lenni, Shilea hercegnő? – kérdezte még azon nap este a herceg. – Minden failin kislány hercegnő, és minden felnőtt nő királyné akar lenni. Bármelyikük álmát fölülmúlnád.
– Én azt hiszem, uram, hogy a nő a gazdagságért akar királyné lenni. Nekem az arany nem jelent semmit, mindig megkaptam, amire szükségem volt. A kisleány azért akar hercegnő lenni, hogy különlegessé váljon. Volt egy unokatestvérem, ha jól tudom. Egy tizenegy esztendős leány. Hercegnő volt, különleges volt, a meséjének mégsem lett boldog vége. Uralkodó pedig, a hatalomért akarna lenni a failin, de nem lenne nagyobb hatalmam a mostaninál egy cifra fejdísz miatt. Csak törvényessé tenném mások uralmát. – Lurkie nem tudta, hogy rá céloz-e az unokatestvére, de mindenképp túlságosan is a lényegre tapintott.
– Ha te a személyeddel biztosítod a békét a Tartományokban, akkor megígérem neked, hercegnőm, hogy te fogsz uralkodni, amint teljesen készen állsz rá – nézett mélyen az örökösnő szemébe a régens.
– Na de ki dönti el, hogy mikor is állok készen? – tette fel a legfontosabb kérdést Lady Shilea.

Egy másik alkalommal épp a reggelijüket fogyasztották kettesben az Arany Hattyú Szalonban.
– A nemesekkel is úgy van, ahogy legutóbb mondtad, uram? – nézett fel Lurkie-ra a süteményéből a lány a ragyogó, sötét szemeivel.
– Mire gondolsz, hercegnőm? – húzta fel a szemöldökét a fiatal férfi.
– Hogy érhetem el, hogy egy nemes tiszteljen?
– Sehogy. Egy nemes örökké a saját érdekét fogja nézni. Vagy el kell hitetned vele, hogy a te uralmad áll az érdekében, vagy félnie kell tőled. Nincs harmadik út.

Lurkie hamar megkedvelte a jóhiszemű unokahúgát, de nem volt teljesen biztos abban, hogy képes lesz, ha kell, karddal rendet teremteni a még mindig forrongó Birodalomban. Sejtette, hogy a lány messze a legjobb lehetőség, de azt is tudta, hogy amíg nem áll készen, addig távol kell maradnia a Failin Udvar mindennapjaitól.
Miután a herceg és a Tanács is uralkodásra alkalmasnak ítélte, majd végül a hercegnő és az édesanyja is beleegyezett a trónra lépésbe, nem volt vesztegetni való idő. Azonnal követeket küldtek az ország minden szegletébe a nemesekhez és a polgári vezetőkhöz, valamint kiküldték az adószedőket, hogy azok behajtsák a koronázási adót. A hercegnő udvarban tartózkodását hivatalossá tették, és onnantól kellemetlenül sokszor kellett végighallgatni a teljes nevét.
Ugyan az özvegy hercegnének elméletben semmilyen beleszólása nem lehetett volna a dolgok folyásába, tekintve, hogy Shilea hercegnő két éve nagykorúvá érett, mégis ő intézte a koronázási bál minden apró részletét.
Lurkie abban a pillanatban örült, hogy ez lekerül a válláról, és kicsit pihenhet, akár arra is ideje volt – először hetek óta –, hogy gyászoljon, de tudta, hogy az ifjú királynőt majd minél előbb el kell távolítani az anyja mellől, hogy felszabaduljon a befolyása alól, és megkezdhesse a kissé irányított függetlenné válását.





2016. február 14., vasárnap

I. fejezet

Sziasztok! Hihetetlen számomra, hogy máris ennyien feliratkoztatok (13! :D ) és nagyon szépen köszönöm a bizalmatokat :D Igyekszem a jövőben is minőségi írást kiadni a kezeim közül, remélem élvezni fogjátok :) Köszönöm az eddigi és a jövőbeli hozzászólásokat is :)

I. fejezet

Shilea unottan olvasta ki a dalszövegből a Sol szót. Soha nem kedvelte túlzottan a vezetéknevét. Geolin és Elin városában nem sok Sol-Nobilis élt, így ha valaki meghallotta, rögtön összezavarodott, hogy mi lenne a teendő. A királlyal innen még nem igazán találkozott senki, azt főleg nem tudták, hogy mennyi idős, hogy lehet-e neki mindössze tizennyolc esztendős leánygyermeke. Nem mintha Lea sokkal tájékozottabb lett volna. Életében kétszer találkozott a nagyapjával, a nagybátyjaival, nagynénjével és az unokatestvéreivel soha. Az apja hat éves korában esett el a Véres Tenger ütközetnél. Hősként halt meg, az édesanyja folyton ezt mondta neki, de a lány jobban örült volna, ha sehogy nem teszi.
Mindenesetre annak idején az iskolába az anyja nevén, Shilea Mortisként iratkozott be, és az összes többi helyi gyermekkel együtt vett részt az oktatásban tizenhat éves koráig. Mikor az elemi ismereteket iskolását kijárta, tovább akart tanulni, de az anyja nem engedte el messzire, még leányegyetemre sem, így végül a szomszédos Geolinba ment, hogy elmélyüljön a művészetekben. Itt sem, ahogy az elemiben sem tudta senki, hogy a király kitagadott fiának, a hős Ortilen hercegnek gyermeke, de nem is volt igazán mit titkolni, hiszen ez neki nem jelentett semmit. Az apja csak egy halovány, szeretetteljes emlék volt számára, nem pedig egy herceg, aki elvesztette az apja támogatását, mikor egy olyan nőt vett el, akit szeretett, nem pedig egy olyat, aki előnyökhöz juttatta volna a koronát.
─ Lady Donalin! ─ riasztotta fel Leát a gondolkozásból  valaki, a lány pedig pontosan tudta, hogy ki az. Középső keresztneve ófailin nyelven sugárzót jelentett, ráadásul a király feleségét is Donalin királynénak hívták, ez pedig annyira tetszett az öreg Haratennek, az iskola zenetanárának, hogy mindenki mással ellentétben ezen a nevén szólította. Az persze nem tudhatta, hogy a nevet valóban a mostanra elhunyt királyné után kapta.
─ Igen, tanárúr?
─ Nem látom, hogy haladtál volna a kottafejtéssel. Nem érdekel talán, hogy őseink Maia-himnusza milyen dallammal szólalt meg annak idején? ─ Lea nem tudott volna értelmetlenebb vagy unalmasabb dolgot mondani, mint a kottafejtés. Fel nem foghatta, miért kell megtanulnia, és átfordítania az ófailin kottanyelvű himnuszt, ha egyszer már előtte több százan megtették ezt.
─ Elnézést, uram. Elkalandoztam ─ kért bocsánatot.
─ Azt látom ─ sóhajtott Haraten mester. Talán negyven éve még nem gondolta, hogy egyszer egy leányintézetből fog visszavonulni. Azt remélhette, hogy majd az udvar utal ki számára egy birtokot, elismerve zenei tehetségét, és megköszönve szolgálatait. Annyira nem járt messze.
Lea szerette az iskola épületét. Olyan volt, akár egy kisebb kastély, a visszhangot mindenütt szőnyegekkel próbálták gátolni, és a színes függönyökön át a nap sugarai fényjátékkal festették meg a hosszú kőfolyosókat. A lányok, minthogy mind nagykorúak voltak, bizonyos mértékben függetlenek lehettek, és az órákon kívül nem volt beosztva az idejük. Az első évben néhány másik kisasszonnyal felfedezték az öreg kastély titkait, titkos folyosóit és rejtett zugait. A belsőkert is gyönyörű volt, ligetes, az oszlopok végigfuttatva borostyánnal, a kőpadokon régmúlt mesék faragványai, a külső udvar pedig kifejezetten vad, természetes, tele színekkel és illantokkal. Sajnos egyedül nem mehettek be a városba, pedig az is rengeteg izgalmat rejtett volna.
Aznap ebédidőben Lea épp a legjobb barátnőjével Pearlinnal beszélgetett, aki egy Dél-Karoni nemes lánya volt, amikor mozgolódás támadt az étkezőteremben. Az ablak felől indult a zúgolódás, majd valaki hangosan is kimondta, hogy a távolabb ülők is értsék.
─ Királyi követség érkezik a főúton. ─ Ez az egy mondat elég volt, hogy mindenki egyszerre kezdjen beszélni. Lea hátrébb akart húzódni, de a barátnője megfogta a kezét és az ablak felé rángatta.
─ Bizonyára Geolinba mennek.
─Talán darén támadás várható ─ mondta ijedt hangon egy elsőéves. A legtöbb ilyen korú lány a Birodalomban már kapott katonai kiképzést, de a Geolini Művészetközpontú Leányegyetemre nagyrészt a környék nemeseinek lányai jártak. Néhányuknak ez volt az utolsó mentsvár a házasság előtt, másoknak csak megengedték, hogy a művészetben éljék ki magukat, de ha fegyvert adtak volna a kezükbe, valószínűleg elejtik.  Lea az apja katonái révén valamennyire tudott bánni a karddal, az anyja elvárta, hogy meg tudja védeni magát, de mióta ide járt, csak az iskolai szünetekben gyakorolt, így egy esetleges támadás számára is nagyon rossz hír lett volna. Persze ha a királynak ilyenről tudomása lenne, nem követet küldött volna, hanem hadsereget.
A hangzavar csak fokozódott, Pearlin pedig előretülekedett, és már az ablakban állt.
─ Valami nem stimmel. A zászló nem aranyszínű ─ jelentette ki halkan, mire Leát is érdekelni kezdte a dolog, és megpróbált a barátnője mellé lépni.
─ Mit jelenthet ez? ─ csodálkozott egy magas, vörös hajú lány, aki át tudott pillantani az elöl állók feje felett. Végre Leának is sikerült kinéznie, és az ereiben megfagyott a vér. A nagy katonai kísérettel rendelkező küldöttség egyenesen az iskola felé tartott, nem kanyarodott a város felé, a zászlójuk alapja pedig fekete volt aranyszín helyett. A címer minden kétséget kizáróan a failin uralkodói családé, a Sol-Nobilis házé volt, a zászlóról pedig hosszú, vérvörös szalagok lógtak.
─ Azt jelenti, hogy meghalt a király ─ suttogta, mire egy csapásra csend támadt a teremben. ─ Megölték.
─ Honnan gondolod? ─ suttogta kiszáradt torokkal a barátnője. A király halála mindenkit érint, de a felsőnemesség közvetlen függ az uralkodótól. Pearlin apja I. Gargon királytól kapta a birtokainak nagy részét katonai szolgálataiért. A pozíciója nem biztos, amíg esküt nem tett az új királynak, és az el nem fogadta azt.
─ A vörös szalagok. Erőszakos halált jelentenek ─ világosította fel a barátnőjét Lea. Hiába gondolkozott, semmit nem tudott felidézni az idősebb nagybátyjáról. Sem a nevét, sem a természetét. Az apja biztosan beszélt róla annak idején, de már semmire nem emlékezett.
─ De miért jönnek ennyien? ─ tapintott rá a lényegre valaki az ajtó irányából. ─ A király halálhírét minél gyorsabban el kell vinni a Birodalom minden tartományába. Sokkal gyorsabban haladna egyetlen lovas a zászlóval.
─ Mert nem hoztak valamit, hanem jöttek valamiért ─ suttogta Lea olyan halkan, hogy senki sem hallhatta, majd elindult kifelé a teremből.  Az új király bizonyára látni szeretné az unokahúgát. Ugyan Lea nem tudott értelmes magyarázatot találni, hogy miért vágyik erre, de az uralkodók nem mindig logikusak, és mi másért jött volna a követség ennyi gárdistával?
─ Mi folyik itt? ─ hallotta meg ekkor Goanell nevelőnő éles hangját. Most lépett be az ajtón, ott állt nem messze a lánytól. Az felnézett rá, és egyszerűen kimondta.
─ Meghalt a király. Küldöttség áll az kapuban. ─ A nevelőnő arca megmerevedett egy pillanatra, de gyorsan reagált.
─ Lányok! Mindenki azonnal menjen a hálótermébe. Amíg nem szólunk, maradjatok ott. Intézkednem kell, ti pedig felnőtt nők vagytok, kérlek titeket, hogy tegyétek, amit mondtam. ─ A többiek izgatottan beszélgetve indultak el a nyugaton emelkedő hálótornyok felé, de Lea megállt Goanell nevelőnő mellett.
─ Igen, Lady Shilea? – szólította meg a ráncos öregasszony.
─ Azt hiszem, felesleges a kelleténél tovább húznunk a királyi követség látogatását bújócskával.
─ Nem igazán értem, mire célzol, leányom ─ húzta fel a szemöldökét a nevelőnő.
─ Beszélni kívánok a követtel. Olyan érzésem van, hogy ő is beszélni kíván velem.
─ A követ majd azzal beszél, akit kéret, ha az valami különös oknál fogva te leszel, majd hívatjuk. ─ Nem kérdezte, hogy a lány miért jutott erre a következtetésre, egyszerűn elindult a hosszú kőfolyosón. A kopogó léptei azonban alig hallatszottak Haraten mester dübörgése mellett. A zenetanár futva közeledett az ellenkező irányból, mire a nevelőnő is megfordult.
─ Lady Shilea! ─ Az öreg failin zihált, és kivételesen nem Lady Donalinnak szólította, ami jelentett valamit. ─ Ah… A királyi követ hívatja. Ke...he…restem  a hálótermében, de nem volt ott.
─ Hölgyem, uram indulok a temetésemre ─ sóhajtott fel a fiatal lány alig hallhatóan, az ujján csavargatva egy sötétbarna hajtincset. ─ Hol találom a követet? ─ kérdezte érthetőbben. Az öreg Haraten nem értette, hogy miért keresi egy elini nemesasszony leányát a királyi követség. Találkozott az asszonnyal, mikor az beíratta a lányt, és úgy tudta, hogy nagyobb földbirtokai sem voltak, csak egy öröklődő nemesi rangja.
─ Az igazgatóasszony fogadótermében. Elkísérlek, hölgyem.
─ Köszönöm, menjünk is ─ bólintott a lány, egy pillanatra lesütve a sötét szemeit.
Lea hazudott volna, ha azt állítja, nem izgult, miközben végigment a folyosón. Az igazgatóasszony elég ijesztő személyiség volt, és rendkívül erős tűzbűvölő. Persze Sol-Nobilis vérét kihasználva a lánynak sem voltak gondjai tűzbűvöléssel, sem pedig az élethívással. Mindig szerette feszegetni a határait, de az igazgatóról szóló pletykák alapján jóval elmaradt ebben a félelmetes képességben.
A fogadóteremben még nem járt a két év alatt, az irodában is csupán egyszer, de mégsem a vörös hajú, acél kék szemű nő aggasztotta, inkább a Failin Gárda katonái, és a követ, aki tulajdonképp bárki lehetett a Failin Udvarból.
Mikor beléptek, először a faliszőnyegeket és a festményeket nézte végig, hogy kifinomult szépségük kissé megnyugtassa, és csak azután pillantott a failinokra. Egy hosszú, nagy gonddal faragott kőasztal körül ültek, de a lány jövetelére mindnyájan felálltak. Egy magas, szőke hajú, zöld szemű férfi lépett előre. Nagyjából negyven éves lehetett, tiszti egyenruhát, követi és gyászszalagot viselt. Mikor a lány elé ért, meghajolt. Leának valahonnan ismerősek voltak az arcvonásai.
─ Megkérdezném, hogy Lady Shilea Donalin Tiede-t köszönthetem e személyedben, de a gyönyörűen szikrázó szemeidből ez számomra egyértelmű. A szemeid, és a tekinteted is olyan, mint az apádé volt, és gyermekkorod óta semmit sem változtál, csak szebb lettél, hölgyem ─ kezdett el beszélni a követ, épp úgy, ahogy egy követnek kell. El akarta bűvölni, bekúszni a fejébe, és irányítani a majd elcsöppenő szavaival.
─ Elég a bókokból, uram. Ismersz talán? Ismerted az apámat? ─ Lea nem tudta megállni az utolsó kérdést, a férfi tekintete olyan bizalomkeltő volt, pedig tudta, hogy éppen ezért küldték őt. Mestere lehetett a szakmájának.
─ Kriot Dragless vagyok.  Az apád első hadnagya voltam, és egészen a haláláig hűséggel szolgáltam őt.
─ Akkor bizonyára csalódást okoztál az Udvarnak és a Tanácsnak. Miért küldtek most mégis téged, uram? ─ A lány közben lassan végignézte a jelenlévő failinokat. A katonák egy része unottan álldogált, a jelenlévő három tanár (köztük az öreg zenetanár) kissé zavarodottan próbálta követni a társalgást, az igazgatónő pedig érzelmek nélküli arccal álldogált az ablak mellett.
─ A Failin Udvar nem olyan szörnyű hely, mint ahogy gondolod, és a Tanács sem akart sosem károdra tenni ─ próbálta enyhíteni a lány hirtelen fellobbant haragját Lord Dragless.
─ Apámat elüldözték, engem mégis Meanba akarnak vitetni. Térj a tárgyra, uram. Miért jöttél?
─ Szomorú híreket hoztam, fenség.
─ Meghalt a király, láttam a lobogót. Ez nem hatalmazza fel az új királyt, hogy Meanba rángasson, anyám beleegyezése nélkül nem megyek sehová. És engem sem tesz fenséggé.
─ Nem érted, hölgyem. Nincsen új király. Nem csak Őfelsége I. Gargon halt meg. Támadás érte a Frielni Villakastélyt, miközben az egész királyi család ott tartózkodott. Mind meghaltak a merényletben. ─ Lea lélegzete elakadt egy pillanatra, és látta, hogy Lady Radina, a művészettörténet tanárnő is a mellette álló férfiba kapaszkodik. Sosem fűzték szoros szállak a családjához, egyedül az édesanyja számított neki, de tudni, hogy egyetlen nap alatt a két nagybátyja és a nagynénje is meghalt, az unokatestvérei és ki tudja még milyen rokonai, azért lesújtó volt. Elbotorkált az asztalig, és leroskadt egy székre.
─ Nem ismertem őket… mégis. Hol voltak a gárdisták? ─ kérdezte élesen a hadnagyot.
─ Összeesküvés volt. Volt, amelyik dezertált egy jókora összegért, másokat elkábítottak, vagy megöltek. ─ A katona hangjából kihallatszott a szégyen.
─ Még jó, hogy nem voltam meghívva a családi lakomára ─ sóhajtott a lány, és idegességében a vajszínű selyemruháját gyűrögette. ─ Megismétlem a kérdést, hadnagy, miért vagy itt? ─ Lea idegesen felállt. A férfi mélyen a szemébe nézett a kedves, sötétzöld tekintetével, majd letérdelt.
─ Meghalt a király. ─ Szünetet tartott, és felnézett a lány arcába, majd lehajtotta a fejét. Közben a többi gárdista is letérdelt. ─ Éljen a királynő!
─ Éljen a királynő! ─ visszhangozták a katonák. A teremben öten álltak. Azt nem lehetett volna megmondani, hogy a tanárok vagy Lady Shilea a zavarodottabb, de az igazgatónő csupán egy kis érdeklődést mutatott. Olyan volt, mint egy lusta macska, aki most vett észre egy mozgolódó egeret, de még nem döntötte el, hogy ráugorjon-e.
─ Kérlek, állj fel! ─ suttogta a leány kissé émelyegve. Tudta, hogy nem alakulhat kedvezően ez a beszélgetés, de mikor belépett a terembe, nem sejtette, hogy idáig fajul a dolog.
─ Igenis, felség ─ bólintott a hadnagy.
─ Amíg meg nem koronáznak, nem lehetek királynő. A Tanács pedig sosem fogadta el a hercegnői rangomat sem ─ rágta az ajkát a lány. A férfi az egyenruhája belső zsebébe nyúlt, és a Tanács ötszimbólumos pecsétjével lezárt papirusztekercset vett elő onnan. Átnyújtotta Leának, aki lepattintotta róla a viaszt, majd elolvasta a rangismervényt. A hercegnői rangját ismerte el, és támogatta az esetleges trónkövetelését.
─ Kettesben kívánok szót váltani a hadnaggyal ─ szólalt meg a lány kicsit remegő hangon. A férfi bólintott a katonáknak, mire azok kitessékelték a tanárokat és ők is elindultak. Kis vonakodás után az igazgatóasszony is távozott. Úgy tűnt, mostanra kezdték el igazán érdekelni az események.
─ Kell lennie valakinek ─ jelentette ki a hercegnő, aki ezen rangon született, de még azon a napon megfosztották tőle azt.  ─ Apám a király harmadik gyermeke volt a négyből, és a királynak tudatommal van egy fivére is.
─ A támadást egy csecsemő élte túl, aki otthon maradt a hercegnével, apád öccsének gyermeke, és az eseményről elkésett Lurkie herceg, idősebb fia Talina királyi hercegnőnek. Lurkie azonban a failin hadsereg első hadmestere. Ezt a posztot a tehetségével, nem csak rangjával nyerte el, így lemondott a trónról. Az Ősök Alkotmánya szerint egyetlen failin kezében sem összpontosulhat a teljes hatalom. Az uralkodó, bár parancsol a hadseregnek, soha nem lehet hadmester.
─ És a gyermek? Vagy a király fivére?
─ A tanács nem kíván csecsemőkirályt ebben az amúgy is zűrös időszakban, az öreg herceg pedig elmúlt hetven, és cselekvésképtelen. Te vagy az egyetlen lehetőségünk, fenség.
─ Jó, a fenségben kiegyezhetünk ─ emelte meg a kezét a lány a rangismervénnyel, kicsit elkalandozva, majd a homlokát ráncolva újra tekergetni kezdte egy hosszú hajtincsét. A selyemruhája ugyan szép volt és finom, de közel sem tűnt királynői pompának. Apja hagyott az anyjára birtokokat, pénzt és rangot, de az anyja elve mindig az volt, hogy ha nem is közemberek, de a köznemesek között jobb meghúzódni, mint kitűnni közülük.
─ Mi legyen tehát, fenség?
─ Azonnal küldess anyámért Elinbe! Pihenjetek le, hosszú lehetett az utatok Meanból. Holnap tudni akarom, mi a helyzet a Failin udvarban, és hogy hogyan tervezel biztonságban odajuttatni, ha bármelyik gárdista lefizethető. Azt is szedd össze, hogy kik támogatnák a trónigényemet, és kik vannak inkább a gyermek mellett. Semmiképp nem akarok véres háborút magam után keltve bevonulni a Failin Ékkőbe. ─ A hercegnő meg sem várta a választ, csak távozott és elindult a hálótornyok felé. Mikor kilépett az igazgatóasszony termeiből, szembetalálkozott azzal a szám szerint huszonöt gárdistával, akik talpig felpáncélozva és fegyverkezve várakoztak az tanépületek közti fedett kertben, a kertész nagy döbbenetére.
─ Felség! ─ hajolt meg a vezetőjük. ─ Kérlek, engedd meg, hogy az ajtód előtt őrködjünk az éjjel!
─ Mikor aludtál utoljára, katona? ─ kérdezte a lány, felnézve a magas férfira.
─ Múlt éjjel megálltunk pihenni néhány órát.
─ Jobban meg tudom védeni magamat, mint ahogy fáradt katonák védenének meg.
─ Kérlek, felség! ─ A férfi kötelességének érezhette, talán bűntudata volt, amiért a királyi család többi tagját nem tudta megvédeni, holott erre esküdött fel. Vagy talán az éjjel kívánta meggyilkolni Leát. A lány bizalma hirtelenjében megingott minden fegyveresben, így, hogy a kezében volt a Tanács rangismervénye.
─ Fenség, és csak egy valaki jöjjön az ajtóm elé! Váltsátok egymást az éjszaka alatt ─ parancsolta a lány, bár érződött a hangján, hogy nem gyakorlott benne. A vezető, akinek a rangszalagját takarta a gyászszalag, elindult utána. Együtt mentek végig a kihalt folyosókon, és a lány titokban, néhány pillantással elbúcsúzott a díszes ablaküvegektől, a szép, hímzett függönyöktől, a folyosó végén a ráhántok véres küzdelmét ábrázoló freskótól. Mindig is lenyűgözték ezek a hatalmas állatok a mindent tudó harmadik szemükkel, a festmény mögött ráadásul titkos alagút indult. Ez volt az egyik, amire a legnehezebben bukkantak rá tavaly a lányokkal.
Lea tudta, hogy hamarosan mindenképpen el kell hagynia az Egyetemet, bármiként is dönt, így mindent alaposan megnézett még utoljára. A cipője halkan, szolidan kopogott a festett kőpadlón, majd kilépett az udvarra, melynek másik oldalán állt a két torony, amelyek kollégiumként működtek. Ugyan már december eleje volt, de az igazi zord tél még késett. Nem volt fagy, sőt a riposzbokor, mint az utolsó túlélő, aki majd elhullatja a leveleit, még zöldellt, de azért a levegő hűvösen kúszott be a hercegnő vékony ruhája alá. A lány szorosabbra húzta a vállkendőjét, és sietve vágott keresztül az udvaron. Az utána lépdelő férfi már épp felajánlotta volna a köpenyét, de nem lett volna értelme arra a néhány percre.
Rövid idő múlva már fent voltak a harmadik emeleten, és Lea kissé zihálva lépett be az ajtón. A katona kint maradt a hálóterem előtt. A tornyokban a szobákat általában ketten vagy hárman osztották meg. Lea szobatársa Lady Pearlin volt, ezért kerültek olyan közel egymáshoz, és most a szőkés vörös hajú, kék szemű lány kissé rémült, de leginkább érdeklődő tekintettel ült a saját ágyán, és láthatóan a barátnőjét várta, miközben fátyolvékony szárnyaival babrált.
─ Hol voltál, Lea? ─ kérdezte kissé remegő hangon. Felesleges lett volna torzítani az igazságon, hiszen előbb-utóbb úgyis kiderül, így hát a megszólított lehuppant a lány mellé, és kimondta a lehető legegyszerűbben.
─ A követnél.
─ És mit akart tőled a király követe? ─ húzta fel a szemöldökét a nemes kisasszony.
─ Egy döntés előtt állok, de mindenképp Meanba kell utaznom, a Failin Ékkőbe. Nagyon örülnék, ha velem tartanál, nagyobb biztonságban érezném magamat, ha a közelemben lennél ─ tért ki a válasz elől a hercegnő.
─ Tudod, hogy atyám engedélye nélkül nem mehetek sehová ─ rázta meg a fejét Pearlin.
─ Apádnak is mindenképp Meanba kell utaznia, hogy esküt tegyen az uralkodónak. Nem lesz gondja azzal, ha velem tartsz.
─ És miről kell döntened, Lea? Miért utazol a fővárosba?
─ Döntenem kell, hogy apád nekem tesz-e esküt, vagy egy csecsemőnek ─ jelentette ki a lány, és átnyújtotta a kezében tartott papirusztekercset, majd a ruhásládája felé indult, hogy tiszteletet mutatva feketét öltsön, miközben azon gondolkozott, hogy mikor a tintát a papiruszra kente, a Tanács teremtett magának egy ideális örököst. Elhatározta, hogy nem fogja hagyni, hogy azok kényük-kedvük szerint dobálják, bármi is a Birodalom érdeke.